Michele Alboreto

Az 1956. december 23-án, Milánóban született olasz Michele Alboreto mai szemmel nézve későn, húszéves korában, egy barátja segítségével épített autóval kezdett versenyezni. Két évvel később már a Formula Italia sorozatban gyűjtögette a tapasztalatot – és a győzelmeket. 1980-ban újabb szintet lépve a Formula 3-as Európa- és Olasz bajnokságokban indult, előbbin elsőként végezve az összetettben, egy évre rá pedig már a Formula 2-es EB-sorozatban lett nyolcadik. Közben sportautókkal is versenyzett, de célként továbbra is a Formula 1-es világbajnokság lebegett a szeme előtt.
Ahová aztán nem pusztán kiváló egyéni szponzori hátterének (többek között a Marlboro támogatta), hanem tehetségének köszönhetően már 1981-ben, az Imolában rendezett San Marinói Nagydíjon meg is érkezett. A Tyrrell csapatnál adódott erre lehetősége, ám a harmincegyedik körben honfitársával, Beppe Gabbianival ütközve a nyolcadik helyről kiesett. Teljes egészében végigversenyezte Ken Tyrrell alakulatánál a következő két idényt, amelyek közül a ’82-es lett sikeresebb: gyakran volt pontszerző, sőt, az évadzáró viadalon, Las Vegasban a győzelmet is megszerezte. A következő sikerért újra csak az Egyesült Államokba kellett utazni, ahol az 1983-as USA East Nagydíjon, Detroitban megszerezte a Tyrrell huszonharmadik, egyúttal utolsó világbajnoki futamgyőzelmét. Ez volt a turbókorszak utolsó, szívómotoros autóval elért sikere is.
A Ferrarihoz szerződött 1984-re, ezzel hosszú idő után az első olasz versenyzője lett a maranellói alakulatnak. Belgiumban győzni tudott, ám az év nagy része több kudarcot, mint sikert tartogatott a számára. Az idény végére feljavult a formája, és a következő évadot is erősen kezdte, két második hellyel. Sokáig minden befejezett futamon dobogós helyezést ért el és kétszer győzni is tudott – Kanadában és Németországban. Fej-fej mellett állt a pontverseny élén a francia Alain Prosttal, és komoly esélye volt a világbajnoki címre. Azonban az utolsó öt versenyen hihetetlen pechszéria áldozata lett, mivel műszaki hiba miatt egyik futamot sem tudta befejezni, így Prost mögött végül meg kellett elégednie az összetettbeli második hellyel. Ebből az időből származik az a mondása, miszerint minden olasz autóversenyző szeretne egyszer Ferrarit vezetni – de csak egyszer…
A következő három évet is a Scuderiánál küszködte végig, rengeteg műszaki hibát elszenvedve. 1988 végén el is hagyta a Ferrarit, és a Tyrrell-lel, majd a Larrousse csapat Lola-Lamborghini autóival versenyezte végig a következő évet. Utóbbival még a sikeres kvalifikáció is komoly kihívást jelentett, és mivel a japán hátterű Footwork által támogatott Arrows hívta, 1990-től három évig náluk folytatta versenyzői karrierjét. A sikerek itt is elkerülték, és végleg lejtőre került a pályafutása. 1993-ban a BMS Scuderia Italiánál, 1994-ben pedig a Minardinál próbálkozott, ezen időszak alatt mindössze egyetlen pontot szerezve. Így aztán a Schumacher-Hill-féle ütközésről elhíresült Ausztrál Nagydíj végén százkilencvennégy teljesített világbajnoki futamot követően elköszönt a Formula 1-től.
Túra-, majd sportautókkal folytatta, és a tengerentúlon belekóstolt az Indy Racing League sorozatba is. Versenyzői karrierjének csúcspontjaként 1997-ben a dán Tom Kristensennel és a svéd Stefan Johanssonnal egy Porsche volánjánál a Le Mans-i 24 órás versenyen diadalmaskodni tudott.
Tizenhat évvel ezelőtt, 2001. április 25-én, szintén a LeMans24-re készülve a németországi Lausitzringen egy Audi tesztelése közben halálos balesetet szenvedett. Negyvennégy esztendős volt ekkor, két lány édesapja.
Formula 1-es pályafutása során öt futamgyőzelmet, tizennyolc további dobogós helyezést és két első rajtkockát ért el, emellett öt alkalommal volt övé a leggyorsabb kör. Legjobb világbajnoki eredménye egy második hely volt, 1985-ben.

 

Michele és a Ferrari 126C4 tökéletes hétvégéje a ’84-es Belga GP-n, Zolderben: első rajtkocka és futamgyőzelem.

 

“Alboreto-kollázs”.

 

Ez maradt az Audi R8-asból a Lausitzringen.